Jó voltál köszi szia

Fura, hogy ha be akarom magamnak bizonyítani, hogy túl vagyok a múlton, bizonyítanom kell magamnak és na ná, hogy olyan bizonyítékot eszközölök, mint a tegnapi. Úgy voltam, hogy bizonyítani akartam, hogy én nő vagyok, hogy mert neki nem kellettem attól másnak még kellhetek. 24 éves srácot elcsábítani meddig tart az én koromban, főleg ha tudom ,hogy tetszem neki? Persze , hogy nem sokáig. Aztán másnap mint ma is felébredtem és szántam magam. Olcsó numera volt... magamnak bizonyítottam semmire se tartom magam és hogy még mindig Őt akarom, hiába tudom, hogy nem lesz már velem soha...

A múlt vissza vág

Ma olyan boldogan ébredtem, végre úgy éreztem most már minden rendben lesz. Persze ilyenkor szoktak történni az olyan dolgok, amik megingatják az emberben a hitet. Mindig azt magyarázom magamnak, hogy túl vagyok a szakításon, hogy túl léptem a sértettségemen és, hogy bár még ott a tüske, ami soha sem fog elmúlni, azért már képes vagyok élni. Aztán elég egy régi kollégával találkozni, hogy most is ugyanazt érezzem... FÁJ. Azt hittem neki már jobb és boldog és valószínűleg az is az új menyasszonyával, mert őt alig 2 hónap alatt eljegyezte, de hallom, hogy míg nekünk nem jött össze a baba, vele ugyan össze jött de a lány elvetélt. Nem tudom mit érzek. Mondanám, hogy a sors vissza adta azt a fájdalmat, amit nekem okozott, de ez olyan nagyon kegyetlenül hangzik. Mégis van benne valami sorsszerűség, valami... valami... karma , aki fájdalmat okoz, az fájdalmat is kap.. nem tudom hogy az irigység beszél e belőlem, esetleg a sértettség a fájdalom, hogy miért nem maradt velem..
Utálom magam. Utálom magam amiért nem vagyok képes tovább lépni, amiért képtelen vagyok felejteni. Pedig míg a múltamat nézem, addig nem lesz jobb a jövőm sem. Már eltelt majdnem egy év.. mikor lesz jobb? Mikor fog kicsit megkopni bennem ez a fájdalom? Mikor érzem azt, hogy képes vagyok más férfit elfogadni magam mellé? Mikor érzem azt, hogy újra érzek? Mikor bocsátok meg neki és magamnak is a hibáink miatt? Szeretnék végre túllépni és elhinni jár nekem a boldogság és hogy tényleg lehetek boldog...
mikor?..

Na ne...

Rég írtam, mert igazából nem sok minden történik velem. Járok iskolába, mert indult egy tanfolyam, amihez megfelelően képzett vagyok... és hát igen, állítólag azért is kellenek ezek a bejárásos dolgok, hogy újra az életbe ,,zavarjanak" bennünket. ... ugyan miféle butaság ilyet mondani... elviekben élek én, csak éppen érzés nincs benne, csak nagy ritkán érzek irigységet, hogy pld a nekem külsőleg bejövő pasi inkább a másik ,,társunkra" hajt akinek már gyereke van és élettársa... valójában ha rám hajtana se tudnék vele mit kezdeni. :)
Néha úgy ráfeledkezem a tanfolyamos csoporttársaimra.. mindegyiküket várja haza valaki.. persze engem is.. anyuéknak talán feltűnne egy idő után, ha nem jönnék, de azért az nem család, nem úgy család...hiányzik valami.. úgy, hogy ha lenne sem éreznék semmit.. ha viszonozná valaki az érdeklődésem, akkor sem éreznék semmit és azért ez nagyon is ijesztő...ha lenne valaki, aki komolyan érdeklődne irántam én azt is lekezelném. Mérgezett a lelkem, bár inkább szimplán csak nem érzek semmit.... néha így elő bukkan a hiány érzete, de nem olyan erős amilyennek lennie kellene.. mintha bele törődtem volna abba, hogy nem kellek senkinek, hogy aki rám néz, azt látja amit én is a tükörben... bele fáradtam abba, hogy jó legyek, hogy más legyek, hogy ne önmagam legyek... győztem önmagam felett és már nem csak lenni, hanem Én akarok lenni... amúgy se hiszem ,hogy meg szeretné azt aki vagyok... miért? mert még én sem vagyok képes szeretni, azt akivé lettem.:)
Megtörtek,  belém rúgtak és én megadtam magam. Gyenge vagyok újra kezdeni...de bele se haltam.. csak vegetálok.. nem szeretek, nem érzek és annyira ritkán szégyenlem magam ezért...