Tényleg így láttok engem?

Mindenki okos a családban... mindenki szeretné megmondani mihez érek, miben vagyok jó és mire vagyok alkalmas..Kicsit tele az egésszel a hócipőm. Úgy tesznek, mintha nem lenne agyam, nem tudnék döntést hozni és meg kellene mondani mit is csináljak..bevallom már nagyon elegem van ebből. Volt egy fél évem ami nem úgy jött össze ami rám jellemző, talán kicsúszott a lábam alól a talaj, de ettől még nem vagyok szellemileg vissza maradott....Nem beszélve arról, hogy nem épp olyan embertől kérem a kritikát, aki már évek óta nem beszélgetett velem másról csak saját magáról a saját elképzeléseiről, a saját terveiről vagy is mindenről ami ő, de ezt is csak akkor ha valamit kérni akart tőlem. Segítséget, támogatást vagy csak simán valami véleményt... mindegy. Furcsa fel sem idegesített a véleménye, a végén még tényleg elérem, hogy előbb azt nézem ki mondja és csak aztán reagálok rá. Nem tagadom, jó 4 hónapja lehet 5 is van, hogy munka nélküli lettem, hogy mennyire az én hibám, nem is tudom. Amikor szétmentünk a volt párommal az tűnt a legésszerűbbnek és a legfájdalommentesebbnek ha keresek más meló helyet. Nem a vakvilágba jöttem el és hogy a másik melóhely nem jött be, nem az én hibám volt, csupán az allergia olyan fajtáját produkáltam, amit se a gyógyszerek, se a krémek nem tudtak helyre billenteni. Ennyi történt...aki meg decemberben keres melót, nem valószínű, hogy sok sikerrel jár..aki volt munkanélküli tudja..
Nos öcsém aki már évek óta azt se tudja velem mi van, határozottan okos kijelentést tett ma egy továbbképzési elképzelésemre.. Valahogy mégis kiverte nálam a kijelentése a biztosítékot..ugyan már... mi a nyavajáról beszél? Sok mindent elnézek neki.. azt is, hogy egocentrikus, hogy csak magáig lát, hogy csak ő létezik már jó 10 éve a családba..mert mindig van egy hülyeség amit végig visz és pofára esik vele, aztán valakinek ki kell rángatnia a saját maga okozta veremből, hogy ne ássa el magát egy életre..:S
Soha nem csináltam semmi olyat, ami a családunkat akármilyen szempontból veszélyeztetné, akár anyagilag, akár erkölcsileg. Én nem, ő igen...és mégis én vagyok az, akitől elvárás, hogy mindent megoldjon maga, hogy ne kérjen csak a család érdekeit nézve élje az életét és nem baj, ha nem jó neki csak ne panaszkodjon, ne legyenek elvárásai...ne legyenek elképzelései...szóval legyen jó katona és áldozza fel mindenét a család oltárán. Egy ideje ez nekem nem megy. Elvesztettem a hitem a családba, mert nem segítettek..nem segítettek akkor mikor szükségem lett volna rá, nem segítettek csak elkönyveltek gyengének, úgy hogy meg se kérdezték mi bánt?

Igazából csak egy valami bántott

Szóval ezer jelzés volt, amire fel kellett volna figyelnem, hogy nem tettem annyira az én hibám, mint a volt páromé, aki nem mert úgy kiszállni a kapcsolatunkból, hogy ne lett volna már meg az új párja. Bánt e? Igen, de inkább csak az, ahogy csinálta, hogy fél évig folyamatosan azt éreztem, én vagyok a rossz, én nem teszek semmit jókor jól. Olyan szinten manipulált, hogy már gyakran tényleg azt sem tudtam mit csináljak, hogy jó legyek és ezzel arra kényszerített, hogy még többet adjak fel magamból, ami meg még rosszabbul érintett...szóval igazából, ma már tudom, hogy közben talált magának mást. Az úgy túl egyenes lett volna és akkor nem sms- ben kellett volna szakítania, ahogy végül is 5 év után tette.:) Igazából azon csodálkozom egyedül, hogy miért nem emailt írt az ingyen lett volna.:)))Éljen a mai technika, megkönnyíti amit meg kell könnyítenie.:)))
Alapvetően egyáltalán nem vagyok túl a dolgon, ismerem magam, tudom mikor léptem túl a sértetségen és fájdalmon. Nem tudom lesz e olyan. Ő tudta mennyi mindenen mentem keresztül és mégis úgy rúgott belém, hogy fájjon. Nem tudom, mennyi büntetést kap az aki más fájdalma által lesz boldogabb? Kap egyáltalán büntetést? Vagy a gerincesség már nem számít, nem kell a mai világban? 
Mondhatnám, hogy azóta szenvedek. Lelkileg valószínűleg igen, de agyban már nem olyan kegyetlen, mint eleinte volt.:) És én már ilyen kicsivel is beérem.
Jobb, mint mikor mindig erre gondoltam. Alapvetően buktam. Mindent. A jövő úgy szállt el, hogy azt se tudtam pontosan mikor vesztettem el. Aztán azért csak magamhoz tértem, de ez már nem az a Viki aki voltam.
Őszintén bele untam, hogy folyamatosan ugyan az a szakítások menete, én tennék a másik pedig megaláz, mintha ez volna a legfontosabb.
Hát a bizalom, mint olyan teljesen feledésbe merült. Az hiszem túl vagyok azon, hogy bárkiben is bizzak, akarjak bizni, miattam már bárki bármit tehet, nem fogok se hinni, se bízni benne...

A 30 feletti nő..

Mikor betöltöttem a 32. dik évem, előkerestem a nem olyan rég szemétbe dobott reklámújságot és végiglapoztam. Emlékeim nem csaltak, az újság közepén rátaláltam a környékünk ,,híres" temetkezési vállalkozásának reklámára. Hát igen, egy nő életében nem a 32. dik év betöltése a legfelemelőbb dolog és akkor még nem is tudtam, hogy milyen pocsék év vár rám, hogy mindent bukok azért mert képtelen vagyok arra, hogy időben döntsek.. Na igen! Vannak pillanatok amiket hagyhatunk ,,elszállni" de tudnunk kell, hogy ezzel egy időben a kétségek befészkelik magukat a lelkünkbe, rontják a létezésünk, rontják a kapcsolatainkat és igenis mindennek meg van az ára, olyan nincs, hogy lopott idő, csak olyan van, amit ha ellopunk megfizetjük az árát. Komoly tapasztalatokra tettem szert az elmúlt egy év alatt és hatalmas veszteségeket szenvedtem, úgy hogy szerintem minden előjel megvolt és csak én voltam vak, önhitt és buta, mert nem vettem észre őket vagy ha észre is vettem, hát tudatom nem úgy fordította le nekem a dolgokat, ahogy kellett volna.
Nem a születésnapomon kezdődött, már hónapokkal előtte, eleinte még küzdeni akartam és tenni azért, hogy a kapcsolatom a párommal újra a régi legyen, de ő mindig azt mondta csak képzelődök és köztünk minden rendben csak az én változatam vagy én nézem máshogy a dolgokat. Az a férfi akivel én valaha össze jöttem, már rég eltünt, az apró figyelmességek, a szeretetteli kis meglepetések, amiknek nem is az értéke számított, hanem a figyelemfelkeltés, hogy hé még mindig te vagy a NŐ az életemben, na ezek elfogytak, ahogy elfogytak a szeretetteli ölelések is és a mosolyok. Ha ezeket a dolgokat megemlítettem lökötté lettem nyilvánítva és már le is volt tudva a dolog. Az is fel kellett volna, hogy tűnjön, hogy megszüntek a tervezgetései, már nem mi voltunk, gyakrabban használta az Én szót, mint a Mit. Akkor még úgy gondoltam, hogy egy kicsit megszoktuk egymást, amit azonban a legjobban nehezményeztem, az a szex hiánya volt. Gyakran hetekig se akart semmit. Háromszor mertem ezt a témát felhozni, ám mindegyik alkalommal akkora botrány kerekedett belőle, hogy inkább megalázottan hallgattam és örültem ha néha felötlött benne magától az ötlet, hogy bújjunk össze. Tudtam, hogy baj van, de a ,,szőnyeg alá" sepertem, mert szerettem és mert nem akartam jobban bántani a férfiúi hiúságát. Butaság volt a részemről, nem is akár mekkora, de akkor azt hittem így teszek jót Nekünk. Tévedtem. Bíztam benne, elhittem, hogy szeret, mert a szeretlek szót, olyan nagyon ,,hihetően" ejtette ki a száján.
Szóval éltem a ,,társas magány"-ban tetetett boldogsággal, mert mások előtt mindig úgy kellett tennünk, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Piszkosul egyedül voltam és hiába akartam erről beszélni vele, ő nem akart meghallgatni. Én pedig egy idő után feladtam és azt hiszem akkor mikor feladtam el is dőlt a kapcsolatunk sorsa, csakis az idő volt kérdés, hogy mikor érünk a végére....

Nem nyávog:) Nem is macska

Nem akarok olyan blogot, amiben csak arról ,,sírok", hogy milyen magányos vagyok vagy, hogy engem senki sem ért meg. Persze attól még magányos vagyok és valamilyen okból kifolyólag tényleg sokan nem értik az életszemléletem. :), de nem is vagyok az a nő aki bele törődik , hogy valaki mellett csak le kell élnie az életét és még is csak megszokott az a rossz amiben van és kár egy esetleges másik rosszért kidobni az ablakon azt amiben van. Ami nem megy azt elengedem, nem kötök magamhoz embert, akit nem tudok boldoggá tenni és azt sem tudom értékelni mikor valaki engem akar magához láncolni azért, mert fél egyedül lenni.

Én félek a magánytól. Szeretek egyedül lenni és csak úgy el mélázni azon ami épp aznap történt velem viszont szeretem ha este valaki mellé oda bújhatok és azt mondhatom neki, hogy szeretlek. Szeretek szeretni is, de nem tudom miért a szerelem számomra bármilyen hosszúak is voltak a kapcsolataim, sehogy sem hoztak jót, egy idő után már csak a folyamatos megalázkodást jelentették valaki előtt, aki meg akarta mondani, mikor, mit hogy és mennyire.Oké, hogy a kapcsolatok nagy részben kompromisszumokra épülnek, de ha már úgy érzem, hogy túl sok mindenről kell magamból lemondanom ahhoz, hogy megfeleljek az már nem megy. Van egy pont amíg mindent megteszek, de ha túl vagyok a ponton akkor bezárkózom és nem vagyok hajlandó mozdulni se előre se hátra.:) Ilyenkor szoktak kezdődni a problémák.:))))

Hol is kezdjem?

Nincs nagy gyakorlatom blogírás terén, soha nem értettem, ki miért is írja őket? Egészen mostanáig, de most lám én is itt vagyok és ha nem is nagy tehetséggel, de mégis csak neki látok és ÍROK. Talán unalmas leszek, elsősorban a gondolataimat, érzéseimet szeretném megosztani veletek, a mindennapjaim apróbb részleteit. Miért veletek? Mert olyan ,,titkos" dolgokról teszek említést, melyeket nem igazán tudok megosztani mással, főleg nem olyanokkal, akik a minden napi életemben érintkeznek velem. Kérdezhetnétek miért nem mondhatod el nekik? A válasz nem is olyan egyszerű, bár kétlem, hogy túl bonyolult lenne..csak nekem az, vagy én látom máshogy a dolgokat. Elmondhatnám a családtagjaimnak, de ők azt hiszik boldog vagyok, miért rombolnám le az illúzióikat? Mesélhetnék a barátaimnak, de az meg olyan volna, mintha irigyelném az ő boldogságuk. Egyszer megpróbáltam, talán kétszer is, de mikor elkezdtem beszélni, össze keveredtek a szavak a fájdalmam nem úgy bukott ki belőlem ahogy itt lüktetnek a szavak az agyamban, az érzések a szívemben és vagy nevetségesen éreztem magam, mert valami éppen fáj vagy csak valami keszekuszaság tört ki belőlem aminek még én sem értettem a lényegét, így nem várhattam el, hogy más megértse. Na hát valami ilyen okok miatt láttam most neki az írásnak, remélve, hogy azok a szavak ide könnyebben érkeznek értelmesebben és talán segítek magamon, hogy megértsem magam, elfogadjam amit érzek és könnyebben túl legyen azon amin kell. Bízom abban is, hogy ,,találok" olyan embereket akik hasonló dolgokat éltek meg vagy élnek meg, akik hasonló sorssal talán tanácsokkal is ellátnak.
A többi már a jövő zenéje, most még csak ismerkedem azzal, hogy is kell kiírni azt ami bennem rekedt.:) Előre bocsánatot kérek ha untatlak majd benneteket.