Mikor betöltöttem a 32. dik évem, előkerestem a nem olyan rég szemétbe dobott reklámújságot és végiglapoztam. Emlékeim nem csaltak, az újság közepén rátaláltam a környékünk ,,híres" temetkezési vállalkozásának reklámára. Hát igen, egy nő életében nem a 32. dik év betöltése a legfelemelőbb dolog és akkor még nem is tudtam, hogy milyen pocsék év vár rám, hogy mindent bukok azért mert képtelen vagyok arra, hogy időben döntsek.. Na igen! Vannak pillanatok amiket hagyhatunk ,,elszállni" de tudnunk kell, hogy ezzel egy időben a kétségek befészkelik magukat a lelkünkbe, rontják a létezésünk, rontják a kapcsolatainkat és igenis mindennek meg van az ára, olyan nincs, hogy lopott idő, csak olyan van, amit ha ellopunk megfizetjük az árát. Komoly tapasztalatokra tettem szert az elmúlt egy év alatt és hatalmas veszteségeket szenvedtem, úgy hogy szerintem minden előjel megvolt és csak én voltam vak, önhitt és buta, mert nem vettem észre őket vagy ha észre is vettem, hát tudatom nem úgy fordította le nekem a dolgokat, ahogy kellett volna.
Nem a születésnapomon kezdődött, már hónapokkal előtte, eleinte még küzdeni akartam és tenni azért, hogy a kapcsolatom a párommal újra a régi legyen, de ő mindig azt mondta csak képzelődök és köztünk minden rendben csak az én változatam vagy én nézem máshogy a dolgokat. Az a férfi akivel én valaha össze jöttem, már rég eltünt, az apró figyelmességek, a szeretetteli kis meglepetések, amiknek nem is az értéke számított, hanem a figyelemfelkeltés, hogy hé még mindig te vagy a NŐ az életemben, na ezek elfogytak, ahogy elfogytak a szeretetteli ölelések is és a mosolyok. Ha ezeket a dolgokat megemlítettem lökötté lettem nyilvánítva és már le is volt tudva a dolog. Az is fel kellett volna, hogy tűnjön, hogy megszüntek a tervezgetései, már nem mi voltunk, gyakrabban használta az Én szót, mint a Mit. Akkor még úgy gondoltam, hogy egy kicsit megszoktuk egymást, amit azonban a legjobban nehezményeztem, az a szex hiánya volt. Gyakran hetekig se akart semmit. Háromszor mertem ezt a témát felhozni, ám mindegyik alkalommal akkora botrány kerekedett belőle, hogy inkább megalázottan hallgattam és örültem ha néha felötlött benne magától az ötlet, hogy bújjunk össze. Tudtam, hogy baj van, de a ,,szőnyeg alá" sepertem, mert szerettem és mert nem akartam jobban bántani a férfiúi hiúságát. Butaság volt a részemről, nem is akár mekkora, de akkor azt hittem így teszek jót Nekünk. Tévedtem. Bíztam benne, elhittem, hogy szeret, mert a szeretlek szót, olyan nagyon ,,hihetően" ejtette ki a száján.
Szóval éltem a ,,társas magány"-ban tetetett boldogsággal, mert mások előtt mindig úgy kellett tennünk, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Piszkosul egyedül voltam és hiába akartam erről beszélni vele, ő nem akart meghallgatni. Én pedig egy idő után feladtam és azt hiszem akkor mikor feladtam el is dőlt a kapcsolatunk sorsa, csakis az idő volt kérdés, hogy mikor érünk a végére....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése