Játék

Kb 4-5 éve játszom egy játékkal. Játék.. és tényleg az, bár azért egy idő után, már nem csak játék.. barátokat is talál az ember, akik hasonlóan ,,komolyan" veszik és embereket is, akiket valamiért hozzá nőnek az ember szívéhez. Mindig találok ilyen embereket, mármint akik a szívemhez nőnek.. furcsa mód mégis gyakran épp ők ,,csapnak" be.. persze ez csak játék.. de mégis.. hónapokig ott a bizalom, aztán meg bele xarnak. Épp úgy mint az életben. : )

Soha nem értettem meg magam a nőkkel, mégis egyre többször tapasztalom, talán mert öregszem??:O, hogy bizony a női játékos társak sokkal jobb társak, mint a férfiak. Ahogy az idő múlásával az is egyre csak kiderül, az ember ismeretem sem az igazi, mert a férfiak vágnak át a legtöbbször.. épp mint az életben. :) Különös ma elárultak.. vagyis inkább már tegnap és most először nem érzek semmit. Szimplán az van, hogy vigyorogtam ahogy beléptem és most is csak ezt érzem. Nincs min aggódnom. Az első árulás ami nem sértett a szívemig. Nem azért mert megérdemlem, hanem mert tényleg így a jó... így kell lennie.. elmúlt ez is.. letudva 4-5év ,,szenvedélye" . Ezután már nem játszom.

Aztán ami ma még fontos:) a horoszkópom szerint -amiben egyáltalán nem hiszek, viszont szeretem olvasni, mert jókat mosolygok rajta- nos a szerint a horoszkóp szerint a mai napot soha nem felejtem el.:))))))) Hát tényleg nem felejtem el:))) na de most komolyan. Nem akarok én kötözködni az írójával, DE én inkább csak egy olyan napot szeretnék, amit végre elfelejtek.. mert az utóbbi időben inkább az a baj, hogy mindenre emlékezem amire nem akarok..nagyobb ,,fenyegetést" jelentene egy emlékmentes nap.:P

Boldog vagyok e? Nem. De ma volt időm mindenre.. elvégere száműzöttként egy sarokban melóztam:))) lapok, iratok és a többi mellett, hogy elmélázzak mindenen.. szóval én egy- két pillanatot tudok csak kiemelni az életemből, amire azt merem mondani, hogy igen itt boldog voltam. Szóval valamikor, rég pillanatok boldogságpercek voltak az életemben. Már nem akarok non- stop boldog lenni.. elég volna még néhány másodpercnyi.. mikor az örömtől facsarodik a szívem és nem mástól...nem a fájdalom, a magány, a kín markolászásától felejt el megdobbanni a következő ütemig.

Ma rájöttem arra is, hogy semmi sem változott. Minden a régi, én még mindig ott vagyok a múltba.. csak szerettem volna elhinni hogy nem. 

Szeretem. És már az sem baj, ha mással boldog. Attól én még ugyanúgy szeretem. Annyi különbséggel, hogy ez már állandósult. Ha megkérdezné valaki hogy vele lennék e , ha úgy hozná az élet? a válaszom nem lenne. SOHA sem tudtam megbocsátani. Nem vagyok olyan fajta, aki elnézi az árulásokat.. egyszerűen csak megbocsátás nélkül szeretem. Ez az , ami már nem múlik, nem felejt, nem enged.. és vesztemre gúzsba köt, ami nem enged mást szeretni, aki nem enged találni új szerelmet. Elpusztít és hit, remény nélkül csak szeretem.

Egyszerre tesz szerencsétlenné és boldogtalanná ez az érzés. Nem lesz jobb. Csak lesz.Ahogy én is csak leszek, ha úgy akarja a sors. 

Belefáradtam. Hónapok óta akarom megmagyarázni magamnak hogy rendben vagyok, de az igazság az hogy max árnyéka vagyok magamnak. Árnyék az életemben és bár tudom, hogy KELL élnem, nincs bennem erő, hogy valóban éljek. 

Szeretnék kiszállni, szeretném azt mondani elég vége és nincs tovább.. de persze ezt sem tehetem, mert vannak akik engem szeretnek és talán még azt is elhiszik, hogy kezdek magamra találni. Apu azt hiszi rendben vagyok. Nem akarom hogy csalódjon bennem, de egyszerűen erőm sincs színészkedni.. vagyok, leszek is valameddig. De már a túlélés se cél..

A nagy szívás.:)

Hát ha eddig úgy gondoltam micsoda mázlim van, akkor ma már tudom, hogy ez minden csak nem mázli:))) 

Évek óta össze szokott csapatba tettek be, és elvárnák az embertől, hogy alig 1 hónap után úgy csináljak mindent mintha évek óta ott lennék velük. A legtöbb embert nem is csípem.. gáz, de ettől még elviselném, mert az ember lánya pénzért megy, nem pedig haverkodni. Fura, mert olyan csaj állt viszonylagosan mellém, akitől épp nem vártam volna, de ettől még tény marad ,hogy bármennyire ügyes vagyok is, folyamatos fusztrációt jelent a hátam mögötti beszólás, ami úgy van azért beszúrva, hogy én is meghalljam, csak hogy ne érezzem már jól magam. Őszintén lexarom. :) Tegnap szívem szerint felálltam volna és haza jöttem volna. Minek erőlködjek. De most már úgy vagyok, hogy csak azért is. Attól meg simán felmegy a vérnyomásom, hogy tudom, ma megint ugyanaz lesz... 

Ilyen cégnél még nem voltam.:) A betanítás annyiból áll, hogy kb elméletben elmondják mi van, aztán az új meg oldja meg ha meg tudja.. ha nem megy, meg így járt.. soha senkivel nem voltam ilyen majom, munka területén legalábbis, tuti nem. Úgyhogy igen, meglep hogy itt meg mindenki hű de oda tesz az új fejére.. Valamelyik nap az egyik csaj velem kiabált, később ugyan bocsánatot kért, de valójában attól a naptól kezdve, volt elég az elégből, most meg már csak vegetálok és próbálom a helyzetből a tőlem telhető maximumot kihozni. Türelmem már nincs, és tuti hogy vissza szólok már mindenkinek aki nem úgy szól. Sajnálom, emberek vagyunk, lehet rossz napja bárkinek ,de ha bemegyek én se a másikba ,,rúgok" bele, ha meg valami nem tetszik menjenek be az irodára és jelezzék. 

Viszont mától máshogy állok az emberekhez, az biztos.:) Ha ők olyanok amilyenek, akkor tőlem se kapnak mást.:)

Simán kocka

Az élet mindig ad.. azt mondják, mindenkinek mi jár.. furcsa, de igaz, a rosszat is megérdemlem. Átlagosan jó ember vagyok, átlagosan jó nő, átlagosan jó társ. Ha valamiben, valakiben hiszek, az szent a számomra... 
Olvasta valaki Szepes Mária A Vörös Oroszlán című könyvét? Ha nem akkor ajánlom a figyelmébe mindenkinek, tipikus adok- kapok tartalmú könyv. Engem ez a könyv indított meg annak idején a lélekvándorlás alaposabb ,,tanulmányozása" felé...Mindennek oka van.. Minden okkal van.. nem csak leírom, hiszem is ezt... ha valamit megtanultam ebben az életben az az, hogy a szeretet egy olyan dolog amit semmilyen ember nem szakít szét.. ha őszintén hiszel egy emberben, ha őszintén szereted, akkor az nem múlik el, nem foszlik szét.. persze alakul, de el soha de soha nem múlik... valamilyen formában, minden kapcsolat formálja a személyiségünk.
Minden okkal van. Az is, okkal van, hogy tiszta vizet öntök a poharakba és hátra épp annyira figyelek, mint előre.. hiszem ,hogy van valaki aki tudja milyen érzés, amit érzek és furcsa mód akkor érkezett, amikor nem is hittem hogy fog.. soha nem voltam elég hálás azoknak akik szerettek, szeretnek.. mindig természetesnek vettem, hogy szeretve vagyok.. pedig ez nem egy kézen fekvő dolog, soha nem is szabadna azt hinni, hogy az..
Kaptam egy esélyt. Kaptam egy esélyt amivel Élni szeretnék..ahogy ő mondaná: ,,Döntsd el hogy vezekelsz". 
Akkora szíve van és annyira jó ember és én ezt tudtam róla, tudtam és mégis bántottam. Ismerve magam, talán épp azért bántottam, mert tudtam, hogy mekkora a szíve.. Ahogy ma rám nézett, az nem egy mímelt öröm volt. A mosolya sem egy erőltetett mosoly volt..
Ő szeret.. szeret mióta ismerjük egymást.. teszi mindezt akkora nagy csendes elfogadással, ami a számomra ismeretlen. Soha nem volt bennem akkora béke, mint benne van.. ismeretlen eredetű hit, meg sem érdemlem.. sem a szeretetét, sem a belém vetett hitét.. de ilyen a szeretet és az elfogadás..olyan mint ő nekem. Azt hiszem megtaláltam a béke nevű szigetet.. és nem tudom, hogy mivel érte el..

Balaton partján sétálnék...

Hát a bemutatkozó próbamunkám olyan jól sikerült, hogy alig 1 órával a vége után már telefonáltak is, hogy mikor tudnék kezdeni. Örülök neki, mert 3/4 éve itthon rontom a levegőt, jó persze suliba jártam gondoltam legalább kicsivel ismét több tudást szerzek, de azért reménykedem abban, hogy végre találtam egy olyan helyet, ahol megint évekig dolgozhatok. Izgulok, rég nem volt olyan, hogy szabályozott keretek között kellett tennem mindent. 

Jelentkeztem egy társkereső oldalra is.:) Húúú, tudom.. mit akarok én? Persze múlóban a fájdalmam, úgy érzem néha jó lenne ha valaki megölelne, szeretnék szeretni valakit. Na nem akárkit, mert azért vannak elvárásaim, de talán mégsem kellene egyedül maradnom. 

Az első levél írója egy magát jóképű, megértő, kedves embernek vallotta magát, saját vállalkozással és, hogy minden vágya egy lánnyal a Balaton partján sétálni..... hát azért a kép amit kitett nem éppen egy jóképű pasi volt, mint inkább egy átlag férfi képe, ami persze ne is baj, mert én sem vagyok szépségkirálynő, de úgy gondolom nem kell ajtóstul rontani a házba.:) Csak, hogy értsétek, első levelében kapásból azt írta találkozzunk és menjünk le a Balatonhoz, mert ott van egy ház amit bérel.. és majd együtt sétálunk a Balaton partján. Furcsállottam azt is, hogy egy néhány soros levélből neki lejött, hogy én egy szép (kép nélkül), és kedves nő lehetek, akit ő szeretne elhalmozni szeretettel stb...stb... 

Mikor megírtam neki, hogy én előbb levelet váltanék párat, hogy jobban megismerjük egymást mielőtt személyesen is találkoznánk valószínűleg megsértődött, mert azóta sem jelentkezett.:))))))

Na erre mit írjak. Egy vadidegennel nem megyek el 200-300 km -re a szülővárosomból, és szerintem ez így normális. Szerinte valószínűleg nem, de hát ez van.:)))))))))

Ennyit az első társkeresős próbálkozásomról:)

Legyen szép napotok.

Egy esély csillan

Némi kis esélyt látok magam előtt, az első biztató kis sugár. Bármilyen hihetetlen, már vagy egy hete rendben vagyok. Furcsa, mivel elszoktam tőle, ha rá gondolok ha eszembe jut, már nem olyan szívet markoló a fájdalom. Mi változott? Én is, a gondolataim minősége is. Óh igen, tudom olyan elcsépelt a szöveg, mikor valaki azt írja, tudatosan a jó dolgokra, jó pillanatokra kell koncentrálni és mindig csak egy kicsi lépést kell előre tenni,..tény, hogy az elmúlt évben nem sürgettem magam.:) Azért mégis érezni a javulást. Mosolygok, pedig ezer éve leszoktam róla. Már mellette.. most újra mosolygok, mekkora siker egy nevetés? Másoknak olyan buta a kérdés, de én a gödör alján tényleg nem nevettem. Most viszont feléledtem és jó egy éves ,,kóma" után ismét kezdem megtalálni az életet. Arra összpontosítok, hogy ismét megtaláljam magamban azt a nőt, aki valóban nő volt azelőtt, akin megakadtak a férfi szemek, aki mert nevetni és nem félt kockáztatni. Bevallom fura ez az újra ,,születés", annyiszor felálltam már, de mindig meglepődök azon, hogy még mindig képes vagyok rá, hogy tovább bírok lépni, vagy legalább küzdeni akarok magamért.
Ez volt a leghosszabb egy év. Ez volt a leghosszabb gödörben maradásom, mikor csak ültem és meg sem próbáltam kimászni, hogy semmit sem tettem. / az orvos szerint depresszió, szerintem meg simán szerettem volna meghalni, nem felébredni egy reggel../
Most viszont élek. Na nem vagyok a régi, még van út előttem, de ma megint egy kis csillogás van a szememben, és remény hogy talán munka helyem is lesz ha holnap ügyes tudok lenni. 
Izgulok. Már lassan egy éve nem dolgoztam munkahelyen egy napot sem, és ma jött a telefont hogy mehetek holnap egy próba napra.
Örülök.:) Ez ám az igazi beteg dolog:) ,de már meguntam a folyamatos pénzszámolgatást.. hogy majd valahogy kijöjjek a kevésből hónap végén is és míg ide ér az a kis segély, addig semmilyen csekkel se csússzak ki a határidőből.. kell az állás, ez az igazság, kell a munkahely, hogy vissza kerüljek az emberek közé és ne csak a barátok és a család vegyen körül. Persze lehet, sőt biztos nem lesz könnyű.. épp az elszokás miatt, de akkor is előre fog vinni és ez már maga fantasztikus.. Lehetőség!.
Köszönöm istenem.
Kellemes éjszakát mindenkinek.:)

Végig gondolom

Összegzek. Egy éve sírok és sajnálom magam, bár talán alakulok, de mégis csak elhagytam magam és nézhetem ahogy csak akarom .. furcsa, mert tegnap este mindegyik pasi azon törte magát, hogy én az ő viccén jobban szórakozzak, mint mondjuk az előtte szólóén, nem tolakodóan csinálták, hanem jópofán, bárki- bármit is mond szimpi voltam nekik, nem képmutatásból egyszerűen csak mert az voltam. 

El is felejtettem milyen csak úgy nevetni.. jól éreztem magam a nekem teljesen idegen emberekkel, feltöltődtem..

Az egyik srác később érkezett a többinél. Nagy darab erős pasi hamar át is vette a beszélgetés irányítását, mindenki figyelt rá..én is..egyszer kicsúszott a száján, hogy mert kicsit rákos vagyok...kicsit rákos.. fiatal apuka, aki megközelíti a megközelíthetetlent, nevet rajta és úgy meséli el a kórházi sztorit, mint valami jó viccet, hétvégi bulit.. és azokon az elmesélt kis vicces történeteken ő is nevet.. 

Mit akarok én itt? csak mert megbántották az önérzetem, mert becsaptak.. ő meg egy olyan betegségben szenved, ami mást már lelkileg biztos a földre küldött volna, ahogy lehetséges, hogy fizikailag is... én meg világ katasztrófát csinálok abból, hogy valaki be mert csapni??? 

Azt hiszem, kicsit szégyenlem magam.. tanulság tegnap este igencsak meg volt..

A bulin kötelező a megjelenés..

Legújabb hobbija öcsémnek, idősebbiknek a kerti parti..(mennyire nem gondolkodik, az utolsó kerti parti amin voltam na ná, hogy a volt párommal szerveztük..akkor se rajongtam azért, hogy szívemnek nem túl kedves emberek előtt játsszuk a hűű de boldog párt, na meg hogy mindenkit szeretünk, szerintem nincs olyan ember aki mindenkivel jól kijön és egyformán közel érez a szívéhez mindenkit.. tévedhetek, de úgy gondolom nem szerethetünk mindenkit, maximum elfogadhatjuk olyannak amilyen és a komfort zónánkból kilépve próbálhatjuk megérteni az ő gondolkodását is. Megtehetjük, de a legtöbb ember nem teszi meg, hanem előbb ítél..akit elítélünk azt pedig már nem igazán szerethetjük, legalábbis nem őszintén, nem érdek nélkül, nem csak magáért.. gondolom én, de ez persze csak egy verzió, mindenki mindent máshogy lát, így valószínű van aki ezzel a szemléletmóddal is vitatkozna. Mellékes mindez,mégis le kellett írnom.:) talán mert nem szeretem a látszat kapcsolatokat, a látszat szeretetet.. látszat barátságot.. volt párom nagyon profi volt ilyen téren, én  ilyenben meg sem próbáltam soha lépést tartani vele.)


Szóval a kerti parti. Már akkor is égnek állt a hajam tőle mikor először szóba került, azóta még inkább.Tegnap aztán öcsém bejelentette, hogy ő majd nem tudom kit velem fog szekálni, persze a pasi nős,de mivel tépte a száját, hogy reméli van lány tesója, hát megkapja.. Arra nem gondol, hogy egy számomra idegen pasival nekem még elméletben sincs kedvem semmihez, ahogy magához a partihoz sem.:S Na ná, hogy nem számít.:)De kíváncsi vagyok a melós társaira..van egy srác, aki még mint pasi tetszik is legalábbis külsőre és öcsém se bírja, ami azt jelenti hogy pont az ideálom.:) miért, mert eddig csak olyan pasik voltak az életemben akit ő nem bírt.:) minél jobban utálta én annál jobban megértettem magam az illetővel.. persze ameddig. Na ez a pasi nem tart egyenrangú partnernek.:))


Öcsém jelszava: A bulin megjelenni kötelező.Az a szerencse, bármikor távozhatok.:)))))))))

:)

Napok óta írnék, itt feszítenek bent a szavak, gondolatok és érzések..lüktetnek, de aztán ahogy leülök a gép elé minden össze kavarodik..fura, szokatlan ámbár talán már megszokhattam volna, hogy ami régen kiteljesített most mintha megfojtana és arra törekedne, hogy a nyomorult kis porszemet végleg földre küldje.Küzdök a magam módján. Fel, fel állok még igaz ezek a kis próbálkozások messze nem talpra állások, ahhoz talán segítség kellene,lehet a családtól? Nem tudnak mit kezdeni velem. Tudom, hogy évek óta távolodtunk egymástól és most sem bírunk közeledni, mert annyit változtunk, hogy képtelenség a közös hangot megütni. Szeretnek,.. lehet, biztos.. senki nem tűrné tőlem ezt a semmilyen állapotot ha nem szeretnének. Én is szeretem őket, de azért jó lenne elmenni messze és elbújni a szemük elől és csak akkor elő kerülni ha már mindenen túl vagyok.

Apuval a kapcsolatunk mindig sokkal jobb volt, ő félt. Látja is a vergődésem, és mikor megjegyeztem hogy talán egy időre el kellene helyezkednem valahol messze, egyszerre arra terelte a szót, hogy az ismerőse, ismerőse.. nem érti. A lánya már nem kislány, és a lánya nyomorát se veheti át, csak mert szereti...tudom, hogy ő átvenné, de nem adnám. Nem akarom, hogy bárki felelősséget vállaljon értem. Egyedül akarok és fogok is boldogulni. Ki kell szakadnom ebből a megszokott semmilyen világból, életből mert már úgy érzem bele fulladok, megfojt.. elnyom.. szükségem van levegőre, valami újra és másra..Vágyom arra, hogy emberek vegyenek körül, legalábbis ma igen, de nem szeretném ha a régi ismerősök és barátok vennének körül. Újat akarok, új barátokat, új életet.. mindenben újat. Hogy bírnám e? Amíg nem próbálom tuti nem tudhatom, de meg lehet próbálni, kétlem ,hogy sokat vesztenék egy kísérlettel, max túl nagy reményt nem kellene hozzá fűzni és akkor tuti össze jönne.. vagy legalábbis nem csalódnék nagyot.

De ez már haladás, haladás, hogy vágyom valami újra.. bár reggel megint úgy ébredtem hogy vele álmodtam.. annyira elegem van már az álmaimból is... huss múlt,felejtődj már el, csak a kedvemért.. 

Mosolygós napot mindenkinek:)

elengedném..

Azt mondják most már ideje tényleg össze szedni magam.. van benne valami.. eltelt egy év és ha eddig reménykedtem is, hát ideje volna feladni és valami újba, valami valóban működőbe bele vágnom. De valahogy szerencsétlenül érzem magam, vagyis valójában egyszerűen nincs hitem, nincs hitem magamban és az emberekbe sem hiszek.. valahogy csak úgy sír rólam, hogy: ,,Hé szerencsétlen vagyok ne adj nekem munkát, ne akarj tőlem semmit, mert még rád ragad.." 

De már legalább addig eljutottam, hogy néha egy- két napra kimásztam az önsajnálat medréből, sőt nevetek is. Ritkán és főleg magamon. Régen gyermek koromban azt tanították, nem szabad semmit feladni, mert akkor veszett el igazán a remény ha valamire azt mondjuk:feladom.. Na hát én soha semmit sem adtam fel még könnyen. A férjem 10 évig mászott az agyamra és csak 12 után adtam fel, akkor is azért mert tényleg megpróbáltam mindent amiről úgy gondoltam működhet..
Most már egy év után néha mosolygok, és vannak olyan napok mikor még remélek is, hogy majd talán egyszer megbocsátok magamnak, megbocsátok neki és tovább tudok lépni.

Rossz nevelést kaptam. A mai világ az újra kezdések világa, alkalmazkodni kell a tempóhoz és ha nem kényelmes valaki/ valami, akkor azt hátra kell hagyni.. valószínűleg ez az igazság. Nem vagyok teljesen boldogtalan még ebbe a nyanvadt se ide, se oda nem tartó állapotban is van valami béke.. furcsa, mert a magányt most már gyakran inkább magam választom. Nem akarok társat magam mellé és valójában barátokat sem.. eldugtam magam egy sarokban, külső szemlélőként nézem az életem és várom történjen valami.. valami úgy hogy én semmit nem teszek érte.

Értem én, hogy az élet nem gömbölyű és oké, hogy nem lehet minden olyan amilyennek én szeretném, de mikor fogok úgy felébredni, hogy elengedtem azt aki bántott, hogy már nem szeretem.. hogy nem gondolok rá? Valamikor régebben olvastam egy könyvet, egy férfiról szólt akinek meghalt a felesége és egyedül nevelte a közös gyermeküket..míg nem találkozott egy nővel, akinek állhatatossága végül csak áttörte a falakat...

Na kérem azt a királyfit, aki az én falaim áttöri.:)) 

Jó voltál köszi szia

Fura, hogy ha be akarom magamnak bizonyítani, hogy túl vagyok a múlton, bizonyítanom kell magamnak és na ná, hogy olyan bizonyítékot eszközölök, mint a tegnapi. Úgy voltam, hogy bizonyítani akartam, hogy én nő vagyok, hogy mert neki nem kellettem attól másnak még kellhetek. 24 éves srácot elcsábítani meddig tart az én koromban, főleg ha tudom ,hogy tetszem neki? Persze , hogy nem sokáig. Aztán másnap mint ma is felébredtem és szántam magam. Olcsó numera volt... magamnak bizonyítottam semmire se tartom magam és hogy még mindig Őt akarom, hiába tudom, hogy nem lesz már velem soha...

A múlt vissza vág

Ma olyan boldogan ébredtem, végre úgy éreztem most már minden rendben lesz. Persze ilyenkor szoktak történni az olyan dolgok, amik megingatják az emberben a hitet. Mindig azt magyarázom magamnak, hogy túl vagyok a szakításon, hogy túl léptem a sértettségemen és, hogy bár még ott a tüske, ami soha sem fog elmúlni, azért már képes vagyok élni. Aztán elég egy régi kollégával találkozni, hogy most is ugyanazt érezzem... FÁJ. Azt hittem neki már jobb és boldog és valószínűleg az is az új menyasszonyával, mert őt alig 2 hónap alatt eljegyezte, de hallom, hogy míg nekünk nem jött össze a baba, vele ugyan össze jött de a lány elvetélt. Nem tudom mit érzek. Mondanám, hogy a sors vissza adta azt a fájdalmat, amit nekem okozott, de ez olyan nagyon kegyetlenül hangzik. Mégis van benne valami sorsszerűség, valami... valami... karma , aki fájdalmat okoz, az fájdalmat is kap.. nem tudom hogy az irigység beszél e belőlem, esetleg a sértettség a fájdalom, hogy miért nem maradt velem..
Utálom magam. Utálom magam amiért nem vagyok képes tovább lépni, amiért képtelen vagyok felejteni. Pedig míg a múltamat nézem, addig nem lesz jobb a jövőm sem. Már eltelt majdnem egy év.. mikor lesz jobb? Mikor fog kicsit megkopni bennem ez a fájdalom? Mikor érzem azt, hogy képes vagyok más férfit elfogadni magam mellé? Mikor érzem azt, hogy újra érzek? Mikor bocsátok meg neki és magamnak is a hibáink miatt? Szeretnék végre túllépni és elhinni jár nekem a boldogság és hogy tényleg lehetek boldog...
mikor?..

Na ne...

Rég írtam, mert igazából nem sok minden történik velem. Járok iskolába, mert indult egy tanfolyam, amihez megfelelően képzett vagyok... és hát igen, állítólag azért is kellenek ezek a bejárásos dolgok, hogy újra az életbe ,,zavarjanak" bennünket. ... ugyan miféle butaság ilyet mondani... elviekben élek én, csak éppen érzés nincs benne, csak nagy ritkán érzek irigységet, hogy pld a nekem külsőleg bejövő pasi inkább a másik ,,társunkra" hajt akinek már gyereke van és élettársa... valójában ha rám hajtana se tudnék vele mit kezdeni. :)
Néha úgy ráfeledkezem a tanfolyamos csoporttársaimra.. mindegyiküket várja haza valaki.. persze engem is.. anyuéknak talán feltűnne egy idő után, ha nem jönnék, de azért az nem család, nem úgy család...hiányzik valami.. úgy, hogy ha lenne sem éreznék semmit.. ha viszonozná valaki az érdeklődésem, akkor sem éreznék semmit és azért ez nagyon is ijesztő...ha lenne valaki, aki komolyan érdeklődne irántam én azt is lekezelném. Mérgezett a lelkem, bár inkább szimplán csak nem érzek semmit.... néha így elő bukkan a hiány érzete, de nem olyan erős amilyennek lennie kellene.. mintha bele törődtem volna abba, hogy nem kellek senkinek, hogy aki rám néz, azt látja amit én is a tükörben... bele fáradtam abba, hogy jó legyek, hogy más legyek, hogy ne önmagam legyek... győztem önmagam felett és már nem csak lenni, hanem Én akarok lenni... amúgy se hiszem ,hogy meg szeretné azt aki vagyok... miért? mert még én sem vagyok képes szeretni, azt akivé lettem.:)
Megtörtek,  belém rúgtak és én megadtam magam. Gyenge vagyok újra kezdeni...de bele se haltam.. csak vegetálok.. nem szeretek, nem érzek és annyira ritkán szégyenlem magam ezért...

Tényleg így láttok engem?

Mindenki okos a családban... mindenki szeretné megmondani mihez érek, miben vagyok jó és mire vagyok alkalmas..Kicsit tele az egésszel a hócipőm. Úgy tesznek, mintha nem lenne agyam, nem tudnék döntést hozni és meg kellene mondani mit is csináljak..bevallom már nagyon elegem van ebből. Volt egy fél évem ami nem úgy jött össze ami rám jellemző, talán kicsúszott a lábam alól a talaj, de ettől még nem vagyok szellemileg vissza maradott....Nem beszélve arról, hogy nem épp olyan embertől kérem a kritikát, aki már évek óta nem beszélgetett velem másról csak saját magáról a saját elképzeléseiről, a saját terveiről vagy is mindenről ami ő, de ezt is csak akkor ha valamit kérni akart tőlem. Segítséget, támogatást vagy csak simán valami véleményt... mindegy. Furcsa fel sem idegesített a véleménye, a végén még tényleg elérem, hogy előbb azt nézem ki mondja és csak aztán reagálok rá. Nem tagadom, jó 4 hónapja lehet 5 is van, hogy munka nélküli lettem, hogy mennyire az én hibám, nem is tudom. Amikor szétmentünk a volt párommal az tűnt a legésszerűbbnek és a legfájdalommentesebbnek ha keresek más meló helyet. Nem a vakvilágba jöttem el és hogy a másik melóhely nem jött be, nem az én hibám volt, csupán az allergia olyan fajtáját produkáltam, amit se a gyógyszerek, se a krémek nem tudtak helyre billenteni. Ennyi történt...aki meg decemberben keres melót, nem valószínű, hogy sok sikerrel jár..aki volt munkanélküli tudja..
Nos öcsém aki már évek óta azt se tudja velem mi van, határozottan okos kijelentést tett ma egy továbbképzési elképzelésemre.. Valahogy mégis kiverte nálam a kijelentése a biztosítékot..ugyan már... mi a nyavajáról beszél? Sok mindent elnézek neki.. azt is, hogy egocentrikus, hogy csak magáig lát, hogy csak ő létezik már jó 10 éve a családba..mert mindig van egy hülyeség amit végig visz és pofára esik vele, aztán valakinek ki kell rángatnia a saját maga okozta veremből, hogy ne ássa el magát egy életre..:S
Soha nem csináltam semmi olyat, ami a családunkat akármilyen szempontból veszélyeztetné, akár anyagilag, akár erkölcsileg. Én nem, ő igen...és mégis én vagyok az, akitől elvárás, hogy mindent megoldjon maga, hogy ne kérjen csak a család érdekeit nézve élje az életét és nem baj, ha nem jó neki csak ne panaszkodjon, ne legyenek elvárásai...ne legyenek elképzelései...szóval legyen jó katona és áldozza fel mindenét a család oltárán. Egy ideje ez nekem nem megy. Elvesztettem a hitem a családba, mert nem segítettek..nem segítettek akkor mikor szükségem lett volna rá, nem segítettek csak elkönyveltek gyengének, úgy hogy meg se kérdezték mi bánt?

Igazából csak egy valami bántott

Szóval ezer jelzés volt, amire fel kellett volna figyelnem, hogy nem tettem annyira az én hibám, mint a volt páromé, aki nem mert úgy kiszállni a kapcsolatunkból, hogy ne lett volna már meg az új párja. Bánt e? Igen, de inkább csak az, ahogy csinálta, hogy fél évig folyamatosan azt éreztem, én vagyok a rossz, én nem teszek semmit jókor jól. Olyan szinten manipulált, hogy már gyakran tényleg azt sem tudtam mit csináljak, hogy jó legyek és ezzel arra kényszerített, hogy még többet adjak fel magamból, ami meg még rosszabbul érintett...szóval igazából, ma már tudom, hogy közben talált magának mást. Az úgy túl egyenes lett volna és akkor nem sms- ben kellett volna szakítania, ahogy végül is 5 év után tette.:) Igazából azon csodálkozom egyedül, hogy miért nem emailt írt az ingyen lett volna.:)))Éljen a mai technika, megkönnyíti amit meg kell könnyítenie.:)))
Alapvetően egyáltalán nem vagyok túl a dolgon, ismerem magam, tudom mikor léptem túl a sértetségen és fájdalmon. Nem tudom lesz e olyan. Ő tudta mennyi mindenen mentem keresztül és mégis úgy rúgott belém, hogy fájjon. Nem tudom, mennyi büntetést kap az aki más fájdalma által lesz boldogabb? Kap egyáltalán büntetést? Vagy a gerincesség már nem számít, nem kell a mai világban? 
Mondhatnám, hogy azóta szenvedek. Lelkileg valószínűleg igen, de agyban már nem olyan kegyetlen, mint eleinte volt.:) És én már ilyen kicsivel is beérem.
Jobb, mint mikor mindig erre gondoltam. Alapvetően buktam. Mindent. A jövő úgy szállt el, hogy azt se tudtam pontosan mikor vesztettem el. Aztán azért csak magamhoz tértem, de ez már nem az a Viki aki voltam.
Őszintén bele untam, hogy folyamatosan ugyan az a szakítások menete, én tennék a másik pedig megaláz, mintha ez volna a legfontosabb.
Hát a bizalom, mint olyan teljesen feledésbe merült. Az hiszem túl vagyok azon, hogy bárkiben is bizzak, akarjak bizni, miattam már bárki bármit tehet, nem fogok se hinni, se bízni benne...

A 30 feletti nő..

Mikor betöltöttem a 32. dik évem, előkerestem a nem olyan rég szemétbe dobott reklámújságot és végiglapoztam. Emlékeim nem csaltak, az újság közepén rátaláltam a környékünk ,,híres" temetkezési vállalkozásának reklámára. Hát igen, egy nő életében nem a 32. dik év betöltése a legfelemelőbb dolog és akkor még nem is tudtam, hogy milyen pocsék év vár rám, hogy mindent bukok azért mert képtelen vagyok arra, hogy időben döntsek.. Na igen! Vannak pillanatok amiket hagyhatunk ,,elszállni" de tudnunk kell, hogy ezzel egy időben a kétségek befészkelik magukat a lelkünkbe, rontják a létezésünk, rontják a kapcsolatainkat és igenis mindennek meg van az ára, olyan nincs, hogy lopott idő, csak olyan van, amit ha ellopunk megfizetjük az árát. Komoly tapasztalatokra tettem szert az elmúlt egy év alatt és hatalmas veszteségeket szenvedtem, úgy hogy szerintem minden előjel megvolt és csak én voltam vak, önhitt és buta, mert nem vettem észre őket vagy ha észre is vettem, hát tudatom nem úgy fordította le nekem a dolgokat, ahogy kellett volna.
Nem a születésnapomon kezdődött, már hónapokkal előtte, eleinte még küzdeni akartam és tenni azért, hogy a kapcsolatom a párommal újra a régi legyen, de ő mindig azt mondta csak képzelődök és köztünk minden rendben csak az én változatam vagy én nézem máshogy a dolgokat. Az a férfi akivel én valaha össze jöttem, már rég eltünt, az apró figyelmességek, a szeretetteli kis meglepetések, amiknek nem is az értéke számított, hanem a figyelemfelkeltés, hogy hé még mindig te vagy a NŐ az életemben, na ezek elfogytak, ahogy elfogytak a szeretetteli ölelések is és a mosolyok. Ha ezeket a dolgokat megemlítettem lökötté lettem nyilvánítva és már le is volt tudva a dolog. Az is fel kellett volna, hogy tűnjön, hogy megszüntek a tervezgetései, már nem mi voltunk, gyakrabban használta az Én szót, mint a Mit. Akkor még úgy gondoltam, hogy egy kicsit megszoktuk egymást, amit azonban a legjobban nehezményeztem, az a szex hiánya volt. Gyakran hetekig se akart semmit. Háromszor mertem ezt a témát felhozni, ám mindegyik alkalommal akkora botrány kerekedett belőle, hogy inkább megalázottan hallgattam és örültem ha néha felötlött benne magától az ötlet, hogy bújjunk össze. Tudtam, hogy baj van, de a ,,szőnyeg alá" sepertem, mert szerettem és mert nem akartam jobban bántani a férfiúi hiúságát. Butaság volt a részemről, nem is akár mekkora, de akkor azt hittem így teszek jót Nekünk. Tévedtem. Bíztam benne, elhittem, hogy szeret, mert a szeretlek szót, olyan nagyon ,,hihetően" ejtette ki a száján.
Szóval éltem a ,,társas magány"-ban tetetett boldogsággal, mert mások előtt mindig úgy kellett tennünk, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Piszkosul egyedül voltam és hiába akartam erről beszélni vele, ő nem akart meghallgatni. Én pedig egy idő után feladtam és azt hiszem akkor mikor feladtam el is dőlt a kapcsolatunk sorsa, csakis az idő volt kérdés, hogy mikor érünk a végére....

Nem nyávog:) Nem is macska

Nem akarok olyan blogot, amiben csak arról ,,sírok", hogy milyen magányos vagyok vagy, hogy engem senki sem ért meg. Persze attól még magányos vagyok és valamilyen okból kifolyólag tényleg sokan nem értik az életszemléletem. :), de nem is vagyok az a nő aki bele törődik , hogy valaki mellett csak le kell élnie az életét és még is csak megszokott az a rossz amiben van és kár egy esetleges másik rosszért kidobni az ablakon azt amiben van. Ami nem megy azt elengedem, nem kötök magamhoz embert, akit nem tudok boldoggá tenni és azt sem tudom értékelni mikor valaki engem akar magához láncolni azért, mert fél egyedül lenni.

Én félek a magánytól. Szeretek egyedül lenni és csak úgy el mélázni azon ami épp aznap történt velem viszont szeretem ha este valaki mellé oda bújhatok és azt mondhatom neki, hogy szeretlek. Szeretek szeretni is, de nem tudom miért a szerelem számomra bármilyen hosszúak is voltak a kapcsolataim, sehogy sem hoztak jót, egy idő után már csak a folyamatos megalázkodást jelentették valaki előtt, aki meg akarta mondani, mikor, mit hogy és mennyire.Oké, hogy a kapcsolatok nagy részben kompromisszumokra épülnek, de ha már úgy érzem, hogy túl sok mindenről kell magamból lemondanom ahhoz, hogy megfeleljek az már nem megy. Van egy pont amíg mindent megteszek, de ha túl vagyok a ponton akkor bezárkózom és nem vagyok hajlandó mozdulni se előre se hátra.:) Ilyenkor szoktak kezdődni a problémák.:))))

Hol is kezdjem?

Nincs nagy gyakorlatom blogírás terén, soha nem értettem, ki miért is írja őket? Egészen mostanáig, de most lám én is itt vagyok és ha nem is nagy tehetséggel, de mégis csak neki látok és ÍROK. Talán unalmas leszek, elsősorban a gondolataimat, érzéseimet szeretném megosztani veletek, a mindennapjaim apróbb részleteit. Miért veletek? Mert olyan ,,titkos" dolgokról teszek említést, melyeket nem igazán tudok megosztani mással, főleg nem olyanokkal, akik a minden napi életemben érintkeznek velem. Kérdezhetnétek miért nem mondhatod el nekik? A válasz nem is olyan egyszerű, bár kétlem, hogy túl bonyolult lenne..csak nekem az, vagy én látom máshogy a dolgokat. Elmondhatnám a családtagjaimnak, de ők azt hiszik boldog vagyok, miért rombolnám le az illúzióikat? Mesélhetnék a barátaimnak, de az meg olyan volna, mintha irigyelném az ő boldogságuk. Egyszer megpróbáltam, talán kétszer is, de mikor elkezdtem beszélni, össze keveredtek a szavak a fájdalmam nem úgy bukott ki belőlem ahogy itt lüktetnek a szavak az agyamban, az érzések a szívemben és vagy nevetségesen éreztem magam, mert valami éppen fáj vagy csak valami keszekuszaság tört ki belőlem aminek még én sem értettem a lényegét, így nem várhattam el, hogy más megértse. Na hát valami ilyen okok miatt láttam most neki az írásnak, remélve, hogy azok a szavak ide könnyebben érkeznek értelmesebben és talán segítek magamon, hogy megértsem magam, elfogadjam amit érzek és könnyebben túl legyen azon amin kell. Bízom abban is, hogy ,,találok" olyan embereket akik hasonló dolgokat éltek meg vagy élnek meg, akik hasonló sorssal talán tanácsokkal is ellátnak.
A többi már a jövő zenéje, most még csak ismerkedem azzal, hogy is kell kiírni azt ami bennem rekedt.:) Előre bocsánatot kérek ha untatlak majd benneteket.